Fa-szállítás

(Erdészet). A fának legnagyobb részét rendesen nem ott dolgozzák v. használják fel, ahol termelik, hanem kisebb-nagyobb, sokszor igen jelentékeny távolságban. Az erdők, nevezetesen a fenyvesek u. i. a hazánkat koszoruként körülfogó helységekben feküsznek, az ország belsejében pedig főleg az Alföldön, aránylag kevés erdő van, sőt igen nagy területek teljesen nélkülözik az erdőket. A hegységi vidékeken tehát fabőség van, a lapályok pedig rendesen fahiányban szenvednek. Ezen aránytalanság kiegyenlítése végett és mert többnyire a különben is szegénysorsu és gyér hegyi lakosságnak a fa iránti igényei könnyen és többnyire a fának silányabb részével is kieglégíthetők, az erdőbirtokos fatermésének szine-javával a népesebb és vagyonosabb, de fában szükölködő vidékeket keresi fel, v. pedig fáját az általános közlekedő eszközökhöz többnyire közelebb fekvő fafogyasztó iparvállalatokhoz v. telepekhez szállítja. A fának szállítása szárazon és vizen eszközölhető. Szárazon való szállítására többféle berendezést és építményt lehet használni. Ezek közt a legközönségesebbek és a leginkább alkalmazottak az erdei utak (l. o.) fuvarerőre és csusztatók (l. Eregetés és Facsusztatók). A többi ide tartozó szállíó eszközök és berendezések, u. m. az erdei vas- és fapályák, a hegyi és sodronykötélpályák és a kötéleregetők, csak különleges helyi és terepviszonyok között nyerhetnek alkalmazást és aránylag ritkábban fordulnak elő. Az erdei vaspályák ugyan a legujabb időben hazánkban is oly gyorsan kezdenek terjedni, hogy nemsokára ezeket is, - amint az Németországban már meg van - a rendes erdei szállító-eszközökhöz fogjuk számíthatni. Ezek u. i. előnnyel alkalmazhatók mindenütt, a hol a csusztatás a terep csekély esése miatt már ki nem vihető, usztatásra v. tutajozásra alkalmas vizek hiányzanak v. berendezve nincsenek s berendezésök sokkal nagyobb költségbe kerülne; ahol a fuvererő elégtelen és drága; ahol alkalmas utak hiányzanak s azok kiépítése a fa kihasználásának rövid tartama, v. pedig a kőnek teljes hiánya miatt nem célszerü; tov. ott, ahol egy irányban nagy fatömeget aránylag rövid idő alatt nagyobb távolságra és minden megszakítás nélkül kell szállítani. A fának vizen való szállítása v. usztatás vagy tutajozás utján történik. Első esetben a termelt fát egyenkint, utóbbiban pedig több darabot egybekötve, oly erős folyóvizre bocsátják, amely ezen fát sőt a tutajokat a felteherrel együtt, amit félgyártmány, füvészáru stb. képezhet, minden egyéb külön erő alkalmazása nélkül tovább viheti. Egy pillantás hazánk viz- és helyrajzi viszonyaira mindenkit meggyzőhet arról, hogy a vizen való szállítás - ezen bármily cikkre, de különösen a tömegéhez mérten csekély értékü fára nézve legolcsóbb szállítási mód - erdeink előnyös kihasználhatására nézve rendkivüli fontossággal bir. Nagyszámu folyóink és azoknak mellékágai általában oly szerencsés irányban folynak, hogy azokon még az ország határai közelében levő zugokban termelt fát is elvégre hazánk fában szükölködő, de különben gazdagabb belsejébe lehet szállítani. Erdeinkben a vizi utak nemcsak most képezik a forgalom főereit, hanem valószinüleg mindenkorra azok fognak maradni. Hazánkban a fa vizen való szabályozott szállítása már régi; nevezetesen a Garam felső vidékein fémek termeléséhez szükséges fának leszállítása céljából az usztatás, Mármarosban pedig a sószállítás céljából a tutajozás régóta gyakoroltatott. Erről tanuskodnak a nevezett vidékeken található azok a meglehetősen egy idős fákból álló erdők is, melyek jelenleg már vágható koruak; ilyen egykoron erdők u. i. csak ott találhatók, ahol az erdő keletkezése, illetve az ujra beerdősülés, s igy az ezt közvetlenül megelőző kihasználás is rövid időtartam alatt történt. Erdélyben a hegyi lakósok a tutajozást emlékezet előtti idő óta gyakorolják; az képezte a főfoglalkozást és a főkeresetet Topánfalva vidékén, Csikban, Gyergyóban stb. A magyar állami erdőkben a vizi szállítás ez idő szerint oly nagyfoku tökéletességet ért el, hogy e tekintetben bármely külföldi állammal kiállja a versenyt.

Forrás: Pallas Nagylexikon